Fót

 Az autópályáról lekanyarodva,

a Keleti Márton úton elindulva.

Mint vágtázó ló a mezőn,

olyan boldognak és felszabadultnak érzem magam, amikor Fót betűit a táblán látva kedvesen simogat a szellő.

A város központja felé haladva,

a bokrok által átkarolva.

Egy idilli festményt megidézve suhannak a vonatok,

a haladást és a gyermekkort szimbolizáló vonatok.

Haladok az úton tovább és érzem a régi autó ülésének  illatát,

fülemben újra hallom a nagyszüleimmel és testvéremmel közös beszélgetések elfeledett oly sok szavát.

Közös beszélgetéseink szóltak süteményekről, tejtermékekről.

De a legtöbbször asztali fociról, legokról és audiovizuális dokumentumokról.

Haladok az úton tovább és számban érzem a számomra legkedvesebb áruház süteményes pultjában vásárolt sütemények oly sok kedves ízét,

a barackos alagútét, lekváros fánkét és a rigójancsiét.

Később egy kereszteződéshez elérkezve megállok egy percre,

mert mérlegelem, hogy merre induljak tovább. 

Balra a Dózsa György úton a Szilaj lovasparkkal kapcsolatos emlékekre visszagondolva,

vagy egyenesen a Vörösmarty tér felé a rózsaablakos templom látványát várva.

Ez egy örök dilemma, mert Fót minden szeglete kedves számomra,

s nincs igazán jó irány, mert Dunakeszi, Csomád, vagy Mogyoród felől érkezve a házait látva mindig elfog valamilyen kedves érzés és úgy érzem, hogy Fót mindennapjaim elrejtett ékszervárosa.

Mert Fóton járni olyan az életemben, mint mások életében a távoli rokonok látogatása,

ritkán fordul elő, de ha megtörténik, akkor öröm minden pillanata.

Vác, 2021. november 6. 15:15