Elengedett élet
Oly sok évvel ezelőtt ezekben a napokban tudattam a környezetemmel, hogy a világra szeretnék hívni egy életet,
egy életet, amely az életemet jelentette volna, de el kellett engednem.
A kibontakozó őszi tájban, amelyre a lehulló falevelek és az egyre jobban rövidülő nappalok emlékeztetnek,
átszalad rajtam egy régi ismerősként az az érzés, ahogyan egyre jobban vágytam egy életre.
Ahogyan az idő elteltével egyre több dolog megfogalmazódott bennem,
azzal kapcsolatban, hogy milyen tulajdonságokat örökölne az édesanyjától a meg nem született gyermekem.
Ugyanolyan gyönyörű barna szemei, mélyen fekete szemöldöke, markáns arcvonásai lesznek-e majd, akárcsak az édesanyjának?
Vajon ugyanolyan tiszta szívből jövő mosollyal az arcán fog örülni az évszakok szépségeinek, akárcsak az édesanyja?
Vajon harsány, kíméletlenül őszinte, kreatív és végtelenül szeretetre méltó személyisége lesz az édesanyjához hasonlóan?
S bár oly sokszor maga alá gyűrt ennek a meg nem született gyermeknek az elengedésével járó, mostohán kezelt gyászmunka, mert mostoha az a gyász, amikor úgy kell elengedni valakit, hogy csak az álmaidban hallod a szívverését,
s nincs a létezéséről az emberek kezében semmilyen objektív bizonyíték.
S a gyászból felállva az utamon továbbhaladva ezekben a napokban és az ünnepeken szívemben gyertyákat gyújtva emlékezem erre az időszakra.
Büszkén gondolok a mára elengedett, csak az álmaim képkockájában létező, meg nem született gyermekemnek a plátói édesanyjára és családjára.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése