Neked köszönhetem

 Neked köszönhetem, hogy könnybe lábad a szemem a kitartást és a küzdeni akarást jelképező kékrózsa csokrot látva,

a januári hóesésben a telet és a gondtalanságot jelképező hóesésben gyalogolva,

tavasszal a természet ébredésére rácsodálkozva,

nyáron a naplemente fényeit bámulva,

ősszel a gyönyörű szemeidre emlékeztető barna faleveleket látva.

Neked köszönhetem, hogy a lelkemben egyszer valamikor mélyen megfogalmazódott egy gondolat,

hogy a legnagyobb kincs az ember életében, ha egy hozzád hasonló embert adhat át a világnak.

Neked köszönhetem, hogy ráébredtem a szívem mélyén szunnyadó kérdésekre, amelyek valahol egész életemben elkísértek.

Hogyan kell egy édesapának a lányát a születésétől kezdve olyan szeretettel és gyengédséggel ölelni, hogy felnőve hozzád hasonlóan tudjon szeretni?

Hogyan kell egy édesapának a lányát a születésétől kezdve, saját magával és a környezetével megbékélve minél magasabbra emelni, hogy felnőve hozzád hasonlóan tudjon küzdeni?

Hogyan kell egy életet úgy felépíteni, hogy abban egy olyan Nőt lehessen felnevelni, akire hozzád hasonlóan egy életen át büszkének lehet lenni és akinek a neve a tiédhez hasonlóan képes arra, hogy az ember szívéből egy meg nem valósult kapcsolat ellenére is hálát és büszkeséget tud kiváltani?

Neked köszönhetem, hogy az utamon haladva a Nőkben a legnagyobb értéknek a mosolyt és az arcuk ragyogását tartom,

hogy amikor egy Nő felkelti a figyelmem, akkor a mosoly és a ragyogó arc mellett a keleti markáns arcvonások és a vastag szemöldök jelentik számomra a kánaánt.

Vác, 2025. január 29.